Bemutatkozik Call centerünk

Különböznek, de valami mégis összeköti őket: jelenlegi munkájuk, amelyet megváltozott munkaképességük ellenére is tökéletesen visznek.

Aki nyitott szemmel jár a világban, annak van elképzelése arról, hogy mit jelenthet megváltozott munkaképességgel élni nap mint nap. Mindannyian egészen más területről érkeztetek, elmesélnétek a történeteteket? 

Kászonyi Attila:

Érdekes érzés közmunkát végezni diplomával a zsebedben. Sportszervezőként mindig is kiemelt szerepe volt az életemben a mozgásnak, a jövés-menésnek, aztán a visszatérő gerinc problémák és a sorozatos műtétek más ritmust adtak az életemnek. A munkámat nem emiatt vesztettem el, de elhelyezkedni a leszázalékolás után már korántsem volt olyan könnyű. Alkalmi munkák, közmunka, munkanélküliség, aztán egy véletlennek köszönhetően rátaláltam az Akadémia akkor induló Call Centerére. Nem tudtam a munkáról semmit, csak azt, hogy számítanak rám, hogy végre van egy hely, ahol újra dolgozhatok. Így kerültem ide, ez táplálja azóta is a lelkesedésemet. Ami az eredeti hivatásomat illeti, nem engedtem el teljesen: szabadidőmben önkéntesként dolgozom a környékünk sport- és szabadidős életének fellendítéséért, elég szép eredménnyel.

Golmitz Jánosné, Erika:

Húsz évet töltöttem saját vállalkozásomban, fodrászként. Aki ismeri ezt a szakmát, annak nem kell bemutatni, hogy milyen problémákat eredményezhet a napi 10-12 óra állás, a karok folyamatos használata. Sajnálatos módon nálam is eljött az a nap, amikor váltanom kellett, mert a gerincműtétek ellenére sem javult az állapotom. A leszázalékolás után nem tudtam elhelyezkedni a saját kertészeti vállalkozásunkban sem, így „vén fejjel” kellett először megtapasztalnom, hogy milyen alkalmazottként munkát vállalni. Szerencsém volt, a kollégáimmal szinte az első pillanattól kezdve megtaláltuk a közös hangot, így indult el a kis csapatunk működése. Korábban csak nők vettek körül, most vegyes a társaság és őszinte leszek: egészen könnyű a dolgom velük, jó társaság lettünk.

Ruzsa Viktor:

Nekem kicsit más az élettörténetem, mint a többieké. Én gyengén látóként születtem, így én nem vesztettem el semmit, nekem ez az állapot jelenti a természetes állapotot. Sokfelé dolgoztam ezt megelőzően, főként számítógép-kezelői munkákban, de ami végigkísérte az elmúlt évtizedemet, az a rádiózás volt. Jelenleg is a Civil rádió munkatársa vagyok, 3 műsorban közreműködöm szerkesztőként, technikusként és műsorvezetőként, illetve nemrégiben a Rehab Expón jómagam is konferansziéként szerepeltem az egyes előadások között. Nagyon fontosnak tartom, hogy a munkám során megismertessem az embereket a civil szervezetek munkájával, a fogyatékkal élők mindennapos élethelyzeteivel, ezáltal a világ is egy kicsit toleránsabb hellyé válhat talán. Ami a mostani munkámat összeköti a hobbimmal, az a rádiózással töltött évek alatt megtanult beszédtechnika. Jól tudom hasznosítani, hiszen a telefonhívás közben egy képernyőolvasó program segíti a munkámat, így nem okoz gondot a beszédem folyamatosságára koncentrálnom.

Dakuné Ágócsi-Kiss Zsuzsanna:

A csapat „legkisebb” tagja vagyok, április elsejével csatlakoztam a többiekhez. 2008-ban, húsz év után jött a kényszerű váltás, előtte matematika-fizika szakos tanárként dolgoztam egy általános iskolában. Imádtam a szakmámat, de őszinte leszek: a nagy zsivaj és a pályát övező nehézségek miatt nem volt könnyes a búcsú. A következő néhány év a gyógyulással telt, majd a foglalkoztató központban hozott össze a sors az Akadémia Call Centeres csapatával. Én voltam a mentoruk, főként Viktorral dolgoztunk együtt sokat. Viccesen azt mondják, aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Most fordult a helyzet, ők segítenek nekem, ha valamiben elakadnék. Ennek köszönhetően napról napra nagyobb a rutinom. Ha a gyerekzsivaj nem is, az aktivitás azért hiányozna az életemből, ezért fordítok rengeteg időt a sportra, a barátaimra, színházra és a hétvégi házban egy kis kertészkedésre.

Pontosan mivel foglalkoztok a NEXON-nál?

A NEXON Akadémia termékeinek telefonos értékesítését végezzük, de időnként besegítünk a NEXON kampányaiba is. Nem könnyű feladat, mégis megvannak a szépségei: vannak az ügyfelek között olyanok, akiket már név szerint ismerünk; tudjuk, ki az, aki időnként harapósabb az átlagnál, úgyhogy minden egyes telefonhívás egy emberi kapcsolat szálának gondozása, tovább vezetése.

Mesélnétek a telefonvonal másik oldaláról?

Ahogy már említettük, van olyan partnerünk, akivel már szinte személyesnek mondható a kapcsolat. De mint ahogy mindenki másként éli meg a mindennapjait, így nálunk is akadnak meglepetések; az elmúlt évek tapasztalata azonban sok segítséget jelent. Az első időszakban komoly munka volt megtanulni és feldolgozni azokat a helyzeteket, amikor az ügyfeleket éppen rossz pillanatban keressük és a kelleténél feszültebben reagálnak, de többségében pozitívak a tapasztalataink. Kell a munkánkhoz egyfajta monotonitás-tűrés, hisz előfordul, hogy naponta 100-150 alkalommal mondjuk el nagyjából ugyanazt a szöveget, de mára ez készséggé vált.

Milyen volt a tanulás folyamata?

Fontos volt megszokni azt, hogy napjában rengetegszer mondjuk el ugyanazt – ennek része volt az is, hogy az előre megkapott szövegeket mindannyian a saját hangnemünkre fordítsuk. Gyakorolni legkönnyebben egymással tudtunk, próbahívásokkal teszteltük magunkat a szövegekkel és a fogadói oldal nem várt reakcióival kapcsolatban. Ma már nincs szükség ezekre a próbahívásokra, de azért odafigyelünk egymásra. Az értékesítői munka másik fele, hogy a termékeket alaposan ismerjük, ez a munkánk mindig változó része.

Hogyan látjátok a megváltozott munkaképességűek helyzetét a munka szempontjából?

Míg 25 évvel ezelőtt a telefonközpont, a masszőr és a betanított munka volt az egyetlen lehetőség számunkra, az elmúlt pár évben fejlődés tapasztalható. Egyre több rendezvény szólítja meg a megváltott munkaképességűeket, a mindennapokban is látszanak azok az újítások, amelyek a mindennapi feladatok ellátásának könnyítését szolgálják. Ilyen könnyítést jelent például Viktor munkájában az ingyenes képernyőolvasó program, ami a fülébe mondja a telefonhívás közben az aktuális szövegeket. Bizonyos szegregáció azonban még mindig érezhető. Nem könnyű olyan lehetőséget találni, amely biztosítja a mindennapi megélhetést is, illetve sok helyen még mindig foglalkoztató házakban dolgoznak a megváltozott munkaképességű társaink, nem pedig a vállalatoknál. A munkánkat mi is ilyen formában kezdtük, de a vezetőség felismerte annak a szükségét, hogy mi is valódi résztvevői legyünk a NEXON csapatának, így a tavalyi évben beköltöztünk az Akadémia bázisára. Ezzel az integrációval nekünk is egyszerűbbé váltak a mindennapok: látjuk a cég működését és hatékonyabban van lehetőségünk megbeszélni a munkánkat érintő kérdéseket, érezzük, hogy számít a véleményünk.